Mondd velem hangosan, miközben behelyettesíted a saját mumusod!

Büszke vagyok arra, hogy ma elmentem futni.

Büszke vagyok arra, hogy ma elmentem futni annak ellenére, hogy reggel ólom-fáradtnak éreztem minden tagomat.

Büszke vagyok arra, hogy ellenálltam a kitartóan jelentkező, mindig megújuló kifogásaimnak. Mert az ólom-fáradtság csak egy. Reggel kis szédülés, lehet, hogy beteg vagyok? Nem vagyok beteg, egészséges vagyok. A tervezett indulás előtt megéheztem. Biztosan rossz lesz így futni, de ha eszem, akkor azért lesz rossz futni. Eszem egy banánt, majd futás után jó lesz a megérdemelt rendes kaja. Kicsit beborult, így már nem is lesz olyan szép a városszéli tó, maradok inkább itthon. Nem maradok, mert a felhőkön szép lesz a naplemente. De nézd, már oszladoznak is, még a nap is kisüthet.

Büszke vagyok arra, hogy elindultam futni, és mikor először éreztem, hogy ma nem úgy megy, mint ahogy szokott, felidéztem az előző két napi edzést, és nem kezdtem el ostorozni magam.

Büszke vagyok arra, hogy a kitűzött táv egyharmadánál nem fordultam vissza, pedig piszkosul égett a vádlim. Hogy elégedetlenség helyett megnyugtattam magam, hogy nem kell mindig überelni az előző futást, most le lehet futni azt a hosszt ismét néhány sétával.

Büszke vagyok arra, hogy mikor elmúlt az első túlpörgés, felismertem, hogy minden kezdés nehéz, minden futás elején meg akarok halni, de ha ezen túljutok, akkor meglátom a szép részleteket magam körül, meghallom a madarakat, megérzem a napsütést a bőrömön. A haladás rutinszerű lesz, előre nézek, egyenletesen veszem a levegőt, és befogadom a környezetem.

Büszke vagyok arra, hogy amikor észrevettem, hogy olyan lassan haladok, hogy az már helyben futás (éljen a SKA! :D ), emlékeztettem magam, hogy a lassú futás is edzés, és ahhoz, hogy a következő alkalom jól menjen, ez is hozzájárul. Ismét csak nem, még véletlenül sem kezdtem el lekicsinylően gondolni a testemre, mert nem hozza az elvárt teljesítményt.

Büszke vagyok arra, hogy a második meghalásnál, mikor muszáj volt kicsit hosszabban sétálni, nem és nem, nem adtam át magam a gondolatnak, hogy a többi futó lúzernek néz, hogy lúzernek nézzem saját magam. Mert itt vagyok, míg más el sem indul.

Büszke vagyok arra, hogy ennél a pontnál eljátszottam a gondolattal, hogy ha már szabad a séta, lehetne még tenni a szomszéd parkban is egy futós-gyaloglós kombót, kiegészítésképpen.

Büszke vagyok arra, hogy amikor a táv végén megéreztem a valódi fáradtságot, józan ésszel félretettem a kiegészítés gondolatát, és a lelkesedést elraktároztam a következő edzésre, illetve átalakítottam jókedvvé a nap hátralévő részére. Hiszen mit sem ér a lendület, ha túlhajtom vele magam.

Büszke vagyok arra, hogy egy nyűglődve induló, profin kifogáskereső nap végét önerőből felturbóztam, egyben a kis cél teljesítésével közelebb jutottam egy nagyobb célhoz.

Büszke vagyok arra, hogy ura vagyok a gondolataimnak, és az érzéseimnek.

Végül pedig büszke vagyok arra, hogy az eredményre koncentrálok, nem pedig a hiányosságokra. Kevesebb lennék a mai nekiindulás nélkül. És csak ez számít.

Mondd velem hangosan, miközben behelyettesíted a saját mumusod. Mert minden feladat vagy félelem egy hosszabb vagy rövidebb út, amin végig kell haladni. Mint a futás.

Javallat: 2-5x ismételni, vagy igaznak nem érzed, ameddig el nem tölt a megelégedés.

A bejegyzés persze hogy mai friss, igaz történeten alapul.

(Előzménysztori: gyerekkori mumus a futás. Egy akadályfutó verseny élménye viszont, ahol önkéntes segítőként jelen voltam, megindította a vezérhangyát: egy hónapja elkezdtem rendszeresen futni. Mindig csak annyit, amennyi aznap sikerül, de kínosan ügyelve arra, hogy egy táv se legyen rövidebb az előzőnél. Ez ma megdőlt. A régi énem gomolyogna, hogy ez visszaesés, de rájöttem, hogy minek, maximalizmus félre, teljesítési kényszer félre. A tapasztalatokat pedig mostantól beépítem a többi feladathoz való hozzáállásba is. Mert a kicsi haladás is több, mint a nulla haladás.)