Jó pár éve figyelem magam, ahogyan változik a hozzáállásom bizonyos dolgokhoz. Ez amúgy sem árt, az embernek jót tesz, ha rendszeresen elemezgeti magát. Így amikor olyan helyzetbe kerül, amit nem ért, könnyebb felismerni a mintákat.

Az ősszel kapcsolatos érzéseim is ilyen elemzés tárgyai már jó ideje. Leginkább azért, mert az évszakok közül a vele kapcsolatos érzések változtak a legnagyobbat, mondhatni pálfordultak az évek során. Nem véletlenül született meg idén már második évben egy külön ékszerkollekció az ősz témájával.

Lássuk tehát az ősz belső érzelmi evolúcióját!

A legelső érzések gyerekkoromban, a nyári szünidők vége felé keletkeztek, és természetesen totálisan negatívak voltak. Az ősz egyenlő volt a szabad nyári napok végével, és még a jó idő is mindig szinte csettintésre tűnt el, tovább nyomva lefelé az amúgy sem lelkes hangulatomat. Az iskola kezdete, a nem kedvelt osztályközösségekbe való visszatérés, a szigorú tanároktól és a még szigorúbb szüleimtől való félelem, a megfelelési kényszer mindig erős belső feszültséget keltett bennem… pedig jó tanuló voltam, de talán pont ezért. VAGY: azért voltak nagyok az elvárások, mert jó tanuló voltam. Hát ezt talán még nem most fogom megfejteni :)

A belső rossz hangulatomat aztán gyönyörűen kivetítettem a külvilágra is. A lehulló levelek drámaiak voltak. A gyülekező fecskék a ruhaszárító kötélen árulók, akik szabadon repkedhetnek tovább a meleg felé. A sötét felhők ügyetlen festők, akik a nemrég gazdagon és színesen viruló természetet méltatlanul haldokló, megfáradt szürkeséggé változtatták. Szóval ilyen volt számomra az ősz, letörtség és dráma, minden részem tiltakozott ellene, és még a fagyos télnél is jobban utáltam.

Mégis, ezek ellenére érdekes emlékem, hogy a még meleg augusztusban mindig lelkesen mondtam a környezetemnek, hogy én már várom az iskolát, mert szeretem a kihívásokat, és ezeket akkor őszintén így is gondoltam. De aztán a rossz idővel ez a lelkesedés mindig lelohadt. (Tény, hogy a mai napig erősen függök a napsütéstől hangulatilag.)

Később, ahogy kezdett benőni a fejem lágya – a középiskola vége felé -, egy időben azzal, hogy a nyarak kezdtek egyre forróbbak és szárazabbak lenni, megindult az ősz pozitív átértékelődése. A nyár már egyre kevésbé volt pihentető vagy kellemes… A természetben töltött idő sokkal élvezhetőbb volt tavasszal vagy ősszel. A benyomásaim ebből az időből: a nyár vakítóan fehér, a szemet le kell sütni, a levegővétel forró, a bőröm ég, a növények kiégnek. Ezek után az ősz maga volt a hűsítő fuvallat, a narancssárga napfény, a valószínűtlenül kék ég, a frissítő eső és a varázslatos indián nyár birtokosa, amikor a pihenni készülő természet még egyszer, utoljára felszínesíti magát. Ez a meleget enyhítő hatás határozottan enyhítő körülmény is lett az ősz helyzetével kapcsolatosan, de még mindig csak a nyarat előzte meg a belső ranglistámon.

A végső átalakulás az iskolákba járás befejeződésével történt meg. Azt hiszem, ez mindenképp kellett ahhoz, hogy ezt az évszakot a maga valóságában, a személyes érzelmeim kivetülése nélkül lássam. Az életem rendje szempontjából már nem számít, milyen évszak van, a szeptember megérkeztével semmilyen változás nem történik – ahogy a június sem az eufória hónapja többé – és érdekes módon ez már a biztonságos folyamatosság kellemes érzetét adja.

…És hogy milyennek látom az őszt így, igaziból? Gyönyörűnek.

A természet nagyot sóhajt a termékeny nap után, és lassan előkészíti a ruháját, amit az esti bulihoz felvenni készül. Szerintem a természet egy vérbeli, érett nő, aki tudja, hogy hogyan kell hatásosan megjelenni és a figyelmet megragadni, egy nagyot villantani a nagy pihenés előtt. Színek, apró díszek mindenhol, gondos készülődés a megjelenés minden részletében. Az ősz számomra már vagány is, de ugyanakkor magabiztos nyugalmat áraszt. Azt a fajta nyugalmat, amit a sokat megélt személyiség mutat, aki akár tudja, mi következik, akár nem, biztos benne, hogy jól fog kijönni minden helyzetből. Nem lázadozik semmi ellen, hanem felszegett fejjel, büszkén és lazán halad előre a rá váró történések felé.

Plusz adalék, hogy mióta így látom az őszt, a reggeli hűvös, de napsütéses bicikliútjaimon rendszeresen bevillan a régi tanévkezdés eleji hangulat. És nem, egyáltalán nem negatív. Ráadásul ez a hangulat hol kisiskolás, hol középiskolás, hol egyetemi reggeleket villant, mégis az érzés szempontjából mind egyforma. Friss, lendületes, reményekkel és elszántsággal teli. Vajon miért tiltakoztam ez ellen olyan sokáig? Meg kellett tanulnom, hogy ezeket a pozitív benyomásokat erősítsem magamban a negatív körülmények helyett. Ha mindig a természetből és saját magamból merítettem volna energiát, a régi őszök szépségét is jobban megélhettem volna, nem csak ilyen, tudatalattiból előbuggyanó foszlányok által, utólag.

Így mostantól ez az ősz legfontosabb üzenete számomra: Az olyan dolgok ellen, amiken nem tudunk változtatni, felesleges tiltakozni. Fel kell venni az adott helyzetben legjobb pozíciót, és elindulni előre, mert a dacolás és erőlködés sosem hoz eredményeket, de a hangulatot viszi lefelé erőteljesen. És figyelni, nagyon figyelni a belső érzésekre, rendbe tenni, pozitívba fordítani őket. A külső körülményekből pedig ki kell guberálni a szépeket, és jól beléjük kell merülni, kiélvezni őket, mert azért vannak.

Mi másért lennének?…