[vc_row][vc_column][vc_column_text]

Tegnap este az egyik edzőtársamból az öltözőben kibuggyant a következő mondat:

„Olyan jó, hogy te fel mered vállalni a stílusod!”

– és éreztem némi vágyakozást is a hangjában, pedig csak éppen egy fekete cowboykalapot kanyarintottam a fejemre, ami több mint 10 éve az őszi megjelenésem része.

Először meglepődtem. A kalap nekem már természetes, annyira, hogy egyáltalán nem érzem feltűnőnek, pedig tény, hogy a mai napig sokszor kapok mosolyokat és hátrafordulásokat miatta az utcán.

Aztán elgondolkodtam: miért olyan nehéz azt a bizonyos saját stílust felvállalni? Vissza kellett volna kérdeznem ott helyben, hogy „Te miért nem teheted meg?”… De tényleg, miért nem tehetjük meg mindannyian? Félünk? Attól, hogy megnéznek? Az baj, ha megnéznek?

Nem, tudom, nem az a baj, hanem az, hogy nem látunk a fejükbe, hogy ez a megnézés az elismerés vagy a nevetségesség jele-e vajon.

Erre van egy jó gondolat, nem saját, idézem a lényegét:

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text css=”.vc_custom_1521641191579{border-top-width: 20px !important;border-right-width: 20px !important;border-bottom-width: 20px !important;border-left-width: 20px !important;padding-top: 30px !important;padding-right: 30px !important;padding-bottom: 20px !important;padding-left: 30px !important;border-left-color: #eaeaea !important;border-left-style: solid !important;border-right-color: #eaeaea !important;border-right-style: solid !important;border-top-color: #eaeaea !important;border-top-style: solid !important;border-bottom-color: #eaeaea !important;border-bottom-style: solid !important;}”]Az emberek sokkal többet gondolkodnak azon, hogy vajon mit gondolnak róluk az emberek, mint amennyit az emberek valójában róluk gondolkodnak.[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Azaz amíg te egy fura(‘nak tűnő) megnézés után percekig azon agyalsz, hogy na most ez jó volt vagy rossz, és próbálsz teóriákat gyártani a másik ember fejében, holott minimális esélyed van arra, hogy eltaláld, amit gondol, addig ő már a következő pillanatban egy másik emberre pillant hosszan, vagy megjön a busza, és a bérletét kezdi keresni, vagy egyszerűen csak elbambult, és fel sem fogta, hogy rád nézett, mert a fejében a vacsora szükséges hozzávalóit pörgette.

Ugye, milyen vicces így belegondolni, hogy mennyit kínozzuk magunkat azzal, hogy mit gondolnak rólunk? Hosszasan elidőzve a számunkra rosszabbik verzióknál, jól beleélve magunkat, hogy aztán tényleg hülyén kezdjünk viselkedni egy-egy érdekesebb, szokatlanabb darab viselése közben.

Emlékszem, ezt a bizonyos fekete kalapot még a középiskola közepe táján egy Tesco külső üzletsori noname butikban vettem, potom 1000 Ft-ért. A barátnőm is vett egy pontosan ugyanolyat magának. Akkoriban még senki nem hordott kalapot, nem volt divat, pár évvel később jött be, és jön-megy azóta is. Az akkori pasim beszólt érte, mert elsőnek rögtön egy fehér-narancs virágmintás, földig érő lapszoknyához, fatalpú bőr tangapapucshoz és egy rombusz szabású, fehér nyakba akasztós felsőhöz vettem fel – még ott helyben a boltban. Visszagondolva, tényleg egyáltalán nem illett hozzá, se színben, se stílusban, se sehogy.

DE: annyira tetszett a kalap, annyira ment a fejemhez, hogy fergetegesen éreztem magam benne, és lepergett rólam a negatív megjegyzés. Sosem felejtem el az érzést, ahogy végigsétáltam a nagy parkolóban, mintha a kifutón mennék, a napsütés volt a reflektorfény, a bevásárlók a közönség. A barátnőm hasonlóan érezhetett, magam előtt látom a magabiztos mosolyt az arcán, ahogy „vonultunk”. És utánunk fordultak. Akármi lehetett a fejükben, mi elismerésként éltük meg.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column width=”1/6″][/vc_column][vc_column width=”1/3″][vc_single_image image=”20123″ img_size=”full” alignment=”center” onclick=”link_image” css=”.vc_custom_1521641438593{padding-top: 60px !important;padding-bottom: 30px !important;}”][/vc_column][vc_column width=”1/3″][vc_single_image image=”20124″ img_size=”full” alignment=”center” onclick=”link_image”][/vc_column][vc_column width=”1/6″][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Később persze végig kellett járni az utat, felfedezni, mikor, milyen megjelenéshez hogyan lehet használni egy ilyen kalapot, de ha nem kezdem el ott a parkolóban, mert gyáva vagyok, mert behúzom a fülem-farkam az első lehúzó megjegyzéstől, akkor nem jutok el oda, hogy tizenX év múlva valaki sóvárogva azt mondja: „De jó, hogy fel mered vállalni!”

A stílus nem úgy jön, hogy na akkor most eldöntöm, hogy stílusos leszek.

Úgy jön, hogy hallgatsz a szívedre, amikor valami megtetszik, és aztán kísérletezel vele. Igen, néha ciki leszel, mert nem áll össze a kép. Néha azért leszel ciki, mert azt gondolod magadról, hogy ciki vagy, és emiatt cikin viselkedsz. A különlegességet is viselni kell, és ezt meg kell tanulni. Ja: és a stílus nem csak attól lehet egyedi, hogy olyan dolgokat aggatsz magadra, ami szokatlan. De egy próbát megér, mert lehet, hogy így találod meg az utadat, hiszen valami új és személyre szabott mindig úgy születik, ha elhagyod a komfortzónádat.

Ezt az utat nagyon is megéri végigjárni, és sosem késő elkezdeni. Nem kell vágyakozva nézned másokra, amiért a megjelenésük is a személyiségük kifejezőeszköze tud lenni. Az önkifejezés mindenki joga és lehetősége, csak egy kis bátorság és őszinteség kell hozzá.

Kezdd el még ma!

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]