Agymenés, Kulissza, Motiváció
“Ha van feladat, nincs idő foglalkozni a félelemmel” – Így születtek a Sempreviva karkötők
Bevallom, amikor először hallottam az erdőtüzekről a világban, nagyon nyugtalan lettem. Ezzel nem voltam egyedül… megszaporodtak a hírek az üzenőfalamon is, minden jóérzésű ismerősöm, ki ilyen, ki olyan kommentárral, terjesztette az eseményeket. Az Amazóniai erdőtüzekkel tetőzött a folyamat, és én napokig inkább be sem léptem a fiókomba, csak ne lássam minden pillanatban, ne érezzem folyamatosan ezt a fajta kétségbeesést. Ez volt a struccpolitika állapota.
Egy idő után azonban a sok figyelemfelkeltés, világvége jóslás között megjelent pár olyan cikk is, ami már nem csak a (teljesen indokolt) feszültséget fokozta, hanem kézzel fogható tanácsokat adott, amivel a mindennapi életünkben is javíthatunk a helyzeten, illetve olyan összefüggésekre hívta fel a figyelmet, amik globális szinten befolyásolják Brazília, és a világ összes erdejének sorsát. Ezekre itt és most nem szeretnék kitérni, akit érdekel, könnyen rátalál a cikkekre.
A változás elkezdődött
Ezeknek köszönhetően előtérbe került az a felfogás, ami egyébként normál esetben is meghatározza a környezettudatos törekvéseimet: a kétségbeesés nem segít. A gyűlölködés és ítélkezés nem segít. Az elfordulás, reménytelenség végképp nem visz előre: nem ülhetek bele abba a tudatba, hogy nekünk már úgyis mindegy, és tehetetlen vagyok. Meg kell találnom a módját, hogy aktívan részt vegyek a saját, a közvetlen környezetem, majd a környezetem által a világom sorsának alakulásában.
Egy furcsa véletlen, vagy inkább a sorsszerűség folytán két bölcs ember előadása is megtalált egy napon belül, akik előadásaikban a félelemről (is) beszéltek. Popper Péter és Al Ghaoui Hesna YouTube-on feldobott videóiban két gondolat is megfogott, amik megadták az utolsó löketet.
Az egyik egy kérdés volt:
Ha a félelem üzemanyag (mert az), min múlik, hogy pozitív vagy negatív energiává válik?
Én úgy döntöttem, pozitívba fordítom a bennem lévő félelmet. Nem pusztítom tovább vele magamban a reményt, hanem kreatív erőket mozgósítok vele. Tenni akartam, a puszta két kezemmel, és ha már nem olthatok tüzet az erdőben, megtalálni valami más módját az aktív segítségnek.
A másik gondolat pedig, ami megfogott, ez volt:
Ha van feladat, nincs idő foglalkozni a félelemmel.
Ezt magamban kiegészítettem azzal, hogy ha ez a feladat valaki vagy valami rajtam kívül állóra vonatkozik, sokkal könnyebb alárendelni magam neki.
A feladat
A cikkek szerint néhány életmódbeli változtatáson túl – amikre eddig erdőtüzek nélkül is törekedtem a mindennapokban, így nem éreztem kielégítőnek a saját szorongásom enyhítése szempontjából – úgy segíthetünk legjobban, ha közvetlenül olyan szervezetek munkáját támogatjuk anyagilag, akik a tüzek helyszínén tevékenykednek. A sok ilyen szervezet közül a Rainforest Alliance volt az, amit több, számomra hiteles forrás is megbízhatónak nevezett, így nem bonyolítottam tovább a dolgot:
Elhatároztam, hogy azért fogok dolgozni, hogy pénzt keressek ennek a szervezetnek. Így az aktivitásra vonatkozó igényem is teljesül, és konkrét, szabad szemmel is jól látható összeggel fogom tudni a végén támogatni őket.
A feladat tehát megvolt. Olyan ékszerek készítése, amik: egyszerűek, divatosak, így szívesen hordja őket az átlag ember a hétköznapokban; hordoznak magukban szimbólumot, utalást a kitűzött célra; és végül belátható időn belül elkészíthetőek, hiszen a tüzek nem várnak arra, hogy sokáig üljek egy-egy darab fölött. Így születtek meg a Sempreviva karkötők. Az örökzöld lenyomatok kézenfekvőek voltak: hordozzák a folyamatos, fenntartható megújulás képességét, üde színfoltok minden évszakban, életük hosszú, csak úgy, mint ahogy az erdőknek kívánjuk ugyanezt.
A tettek
Ezt követte a “termékfejlesztés” időszaka. Kipróbálni, mekkora méretű dísz hordható kényelmesen? Hogyan viselkedik az új bőrhatású ékszergyurma, amit a Sempreviva karkötőkben használtam először? Milyen vastagságú anyag képes jól magán hordozni a kiválasztott lenyomatokat, de mégsem túl sok, nehogy kényelmetlen, durva legyen? A megfelelő méretű furatok hol mutatnak jól, hogyan lesznek szakadásbiztosak? Milyen szalag vagy kötő elég szép, erős és jól használható ahhoz, hogy kényelmes viselet legyen akár minden nap? Sok-sok kísérlet, tesztelés, konzultáció barátnőkkel, technikai ötletelés a párommal. Éjszakai munka, csomózástól beszakadt körmök, utánajárás könyvelési, fogyasztóvédelmi szabályoknak (utóbbiak a számomra a legkevésbé testhez álló feladatok). A hónapok óta félkészen stagnáló honlap befejezése, hibák kijavítása, végtelen tanulás, kódolás és szerkesztési munka.
De nem fáradtam bele, mert a cél ott lebegett a szemem előtt. A szorongás átalakult munkává, és nem kínzott tovább olyan elviselhetetlenül. Ahogy megmondták, a félelem kreatív üzemanyaggá lett, a felvállalt feladat pedig nem engedte, hogy a reménytelenségbe meneküljek.
Te most hol tartasz?
Erre a gondolkodásmódra sarkallak téged is! Ne állj meg azzal, hogy egy-egy Sempreviva karkötő viselésével segíted az általam kitűzött célt, bár már ezzel is sokkal többet tettél, mint ha csak híreket osztanál meg az üzenőfaladon. Ne állj meg itt, hanem keresd mindig a változtatás lehetőségét a saját életedben. Soha ne hidd el, hogy már eldőlt a világunk sorsa! Soha ne hidd el, hogy egyedül kevés vagy, hogy nem rajtad múlik, hogy csepp lennél a tengerben. A cunami is csak cseppekből áll össze, mégis mekkora ereje van… mi, hétköznapi emberek vagyunk a legtöbben ezen a világon. Mi vagyunk a tenger. Mi vagyunk azok, akik akár egyik napról a másikra változtatni tudunk.
Nem kérem, hogy éld kényelmetlenül az életed! Csak annyit kérek, hogy amit meg tudsz tenni, azt tedd meg, akkor is, ha jelentéktelennek is tűnik a hatása. Ha valaha aggasztott, hová tartunk, lesz-e jövőnk, a következő generációnak lesz-e még mit még átadnunk a Föld javaiból, akkor így tudod a legjobban enyhíteni ezt a frusztrációt. Alakítsd a félelmet tetterővé, és kezdd el a változást még ma!
(U.i.: Külön köszönet a páromnak, aki amikor neki elsőként, félve, bizonytalanul elmondtam, mit találtam ki az erdőkért, leültetett a kreatív asztalomhoz azzal, hogy “most azonnal állj neki!”. Tudta, hogy ha elkezdek sokat gondolkodni, a félelem győzne.)