Agymenés
Városi természet – Zöldimádás panelpatkány módra
Sokat gondolkodtam azon az utóbbi hónapokban, hogy vajon valós-e az az ellentét, amit a természet-imádásomban érzek, vagy ez is csak egy olyan magammal hozott, tanult dolog, amit fel kell ismerni, és aztán el kell engedni. Hű, de bonyolultan hangzik, de valójában annyira nem az, csak belecsaptam a közepébe. Elmondom, miről van szó.
Kicsi korom óta vonz a természet, és sokszor elképzeltem, ahogyan majd felnőtt koromban erdő melletti nyugalomban fogok élni a kertemmel, együtt zsongva a természettel, érezni minden rezdülését, és a lelki békét így fogom majd megtalálni. Ehhez képest a jelenlegi, pofán vágós valóság, hogy egy nagyvárosi tízemeletes panel negyedik emeletén élek. Szerencsére városhoz képest zöld környezetben, de már a fák fölött; madárcsicsergéses reggelekkel, de nem a madarak között; és persze éjjel-nappal a városi zúgás háttérzajával kiegészülve. A természet rezgése látszólag olyan messze van, hogy az átlag városi ember észre sem veszi. Itt nem szokás megállni, ha szép a látvány, és nem szokás kapcsolatot létesíteni olyan dolgokkal, amik nem betonból, vagy nem rohanó emberből vannak.
Sok olyan személlyel állok kapcsolatban vagy követek az interneten, akik az általam gyerekként kigondolt világban léteznek, és őket figyelve néha úgy érzem, hiteltelen vagyok a magam városszerető, a városnak minden előnyét kihasználó és élvező életemmel. Vágyakozom. Ilyenkor azon gondolkodom, hogy vajon lustaság, nemtörődömség az, hogy itt tartok, vajon miért alakult így, és miért nem teszek aktívabban azért, hogy ez megváltozzon? Miért nem töltök legalább hétvégéket túrázva a közeli Bakonyban, miért nem megyek futni minden reggel inkább a tópartra, és nem a lakótelepi futóparkba?
Lehet, hogy ez az egész természetimádás részemről csak egy 21. századi divatos hóbort, egy jó téma, egy lelkesítő közös ügy, amihez kapcsolódni jó érzés, de semmi több?
Persze a válasz bennem egyértelmű, ennél én sokkal többet érzek ebből belül, és egész más zajlik a fejemben, mint amit a városi külső mutat. És ez az egész egy rossz beidegződés, hogy ahelyett, amit őszintén érzek, azzal foglalkozom, vajon mit látnak és mit gondolnak a külső szemlélők. Pedig a valóság nagyon egyszerű.
Intermezzo: Hogy ezt az egész régóta bolyongó kérdést rendezzem, múlt héten elhatároztam, hogy az épp induló erdélyi családi út alatt végére járok az ezzel kapcsolatos kételyeknek. Adott lesz az érintetlen természet, az imádott hegyeim, szikláim, zöld mezők és kristálytiszta patakok. És mindemellett adott lesz az amúgy zavaros lelkiállapot, amiben az utóbbi időben létezem, a gondokkal teli fej, és a régóta vágyott megbékélés igénye is. És meglátom, mit tapasztalok, mit érzek, mire jutok, és mi lesz más.
Furcsa dolgokat tapasztaltam, és véletlenül sem azt, amire számítottam. Itt olvashatod a folytatást.
Nem kell ahhoz az erdőben lakni, hogy együtt élj vele. Nem kell ahhoz a Bakonyban túrázni, hogy érezd a természet nagyszerűségét, hogy gyönyörködj a spontán szépségekben. Nem kell ahhoz távol lenni a várostól, hogy benne legyél a nagy rendszerben, hogy együtt rezegj, zizegj, mozdulj és dobbanj vele.
A város is a földre épült, a mezőre vagy az erdő közepébe, a kék ég alá. Ugyanúgy lakják növények és állatok is, veri az eső, fújja a szél, elönti az áradás és égeti a nap.
A város is a természet türelméből és békéjéből lehet ott, ahol van.
A városban is folyamatosan ott lélegzik a természet ereje, mert a város sem tudja őt kiszorítani magából. Az egy tévhit, hogy ahol város van, ott nincs természet. Már hogyne lenne? Aki azt gondolja, hogy a város megfosztja őt a lüktető természettől, az még nem nyitotta ki valójában a szemét. Aki azt hiszi, hogy csak egy csendes tisztáson ülve, a patak csobogását hallgatva tud együtt lélegezni vele, elveszti a lehetőségét annak, hogy a városban is jól érezhesse magát.
Tovább megyek. Aki a városban is a természetet csodálja, és első sorban neki rendeli alá magát, nem a betondzsungelnek, az találta meg igazán a kapcsolatot, amit keres. Könnyű az erdőben, a friss levélillatot beszippantva békésnek lenni… de ahhoz már kell erő, hogy ezt a városban is érezd. Sőt, ha a kapcsolat iránti vágy szívből jön, egyáltalán nem is nehéz: csak látni és érezni kell, észrevenni a repedésekből folyton, makacsul és törvényszerűen kibújó életeket, a kis parcellányi telepített fűben a máris odaköltöző millió rovart, az évszakonként cserélt, katonás rendbe szervezett dísznövényekben a csodálatos alkalmazkodó képességet és az élet örömét pusztán az élet lehetősége fölött.
Úgyhogy nem érzek bűntudatot vagy hiteltelenséget afelett, hogy városi “patkányként” a természet szeretetéről kommunikálok a világba. Amikor pedig úgy alakul, hogy eljutok a várostól messzi, békésebb, zöldebb, érintetlenebb helyekre, csak megerősítem magamban a tiszteletet, élvezem, hogy az együtt létezés sokkal könnyebb, élvezem, hogy a természet közvetlenül, akadályok nélkül fogad magába és árasztja felém üdítő energiáit, illatait, színeit és gyönyörködtető sokféleségét. Élvezem, hogy a természetet nem érdekli, ott vagyok-e, hogyan viszonyulok hozzá, hálás vagy hálátlan vagyok-e az irányába.
Él, és én része vagyok ennek az életnek. A városban is.